Taracsökopekinográf

Ma egész délelőtt dolgoztam az egyik honlapon, de valahogy sehogy sem ment, azaz jött az Ihlet, és anélkül semmire sem mentem. Csináltam vagy négyféle variációt, mindet más stílusban, de semelyik sem tetszett úgy igazán. Egyik csicsás lett, másik egyhangú, egyiknek a színvilága lett furcsa, lényeg, hogy sehogy se ment. Aztán meguntam a dolgot, inkább majd máskor, ha lesz Ihlet.
Sanyinak szóltam, hogy mi lenne, ha elmennénk úszni a Szigetre, de neki meg fájt a hasa, de azért bicajozni mégis elmentünk, el is kellett vinnie a bringáját (“Drótszamarát” ) szervizbe. Aztán mégis elmentünk a Szigetre, kicsit tekeregtünk, aztán leültünk egyik padra, amin már Ritával is voltam, pont arra, mert oszlop van mögötte. Aztán meséltünk egymásnak, és tök durva, remélem velem nem fog ilyesmi történni, mint vele. Persze csurom víz volt minden, annyira szétáztunk, meg a lábujjam is lefagyott, mert vékony a cípőm talpa. Aztán mondtam, hogy jöjjön be az órámra, mert a felére még beérnénk, és még láthatná is, akit *annyira* meg akar nézni, persze elmentünk, és ő meg már óráról, Sanyi még meg sem legeltethette szemét rajta Aztán még bicajnyeregben beszélgettünk egy érdekeset, “Ne azt keresd, hanem azt.” Mire hazaértem csupa mocsok voltam, ugye sárvédő nélkül szép az élet, kéne már venni. Csak olyan szelíd lesz tőle a bringa.
Aztán most meg hogy hazajöttem, olyan szép honlapot kerekítettem, hogy csak na, nekem tetszik, mégis eljött az Ihlet! Pici finomítáás még majd valamikor, aztán jön a sok szívás, amikor a megrajzolt tervet át is kell ültetni a gyakorlatba…
Tegnap meg reggel felmentem a Sas-hegyre. Futni akartam, de apa hazatelefonált, hogy otthonhagyott valamit, és vigyem el neki, mondjuk a BAH csomópontnál találkozzunk. Bicajjal mentem, naná, aztán nem ugyanúgy mentem haza, hanem egy jó nagy kerülővel, felmentem a Sas-hegy tetejére, aztán a másik oldalán le. Tiszta jó volt! Meg hideg.