Úgy év elején kezdett körvonalazódni, hogy megint lesz egy közös nyaralás az összetartó családokkal, idén Bessenyeiékkel, Almayékkal és a Reinisch családdal. Az úticél Horvátország, Otok Vir azaz Vir Szigete. Én egész az indulásig nem vettem túl komolyan a dolgot, de azért az utolsó napokban én is ráébredtem, hogy tényleg megyünk és nem ártana kicsit készülődni az útra. Vettünk egy csomó búvárcuccot, pipákat meg békalábakat és szemüvegeket, nagyon fontos volt a gumicipő, mert mindenhol sziklás a tengerpart, bármibe bele lehet lépni.
Itt az elején szeretném megjegyezni, hogy képeket is feltettem, méghozzá az összeset. Itt található a galéria.
Július 19-én indultunk szombat hajnali fél egykor. Ez azért volt fontos, mert Horvátországban az a bevett üdülési szokás, hogy turnusonként szombattól szombatig töltenek ott időt a vendégek az üdülőhelyeken, és emiatt a szombati napokon nem lehet közlekedni az autópályán, mert beáll az egész pályán a dugó. Ezért egy fél nappal korábban indultunk, hogy megelőzzük a dugót, és szombat délelőttre odaérjünk. Apa kezdett a vezetéssel, én hamarosan el is aludtam, már fáradt voltam. A Balaton nyugati csücskénél ébredtem fel, ott tartottunk egy pihenőt, mert Apa aludt el, innentől én vezettem. A Határ előtt váltottunk megint, olyan reggel hat körül.
Mindenféle rémhír terjengett, hogy a horvátok nem engednek bevinni semmi élelmiszert, maximum egy személynek egynapi kaját, meg, hogy mindent jól átmotoznak belépéskor. Hát mindez annyiból állt, hogy elkérték az útleveleinket, visszaadták és mehettünk Isten hírével át a határon. Annyi csomagot vittünk amúgy, hogy 6 ülés mellett tetejéig volt csomagolva az autó és még egy óriási tetőcsomagtartót is megtöltöttünk. Illetve Anya. Aztán ránk fogta, hogy az a sok búvárcucc 
Három békatalp, szemüvegek, pipák, ennyi volt.
A horvátoknál jók az autópályák, nem lehet unni, mert szép nagyon a vidék, hegyes, dombos, érdekesek a színek, kicsit fakóbbak, mint ausztriában az alpoknál, de hasonlít picit arra a vidékre. Az autópálya nagyon drága. Amikor felhajtunk egy szakaszra, húzni kell egy kártyát, amit a lehajtónál megnéznek és az alapján kell fizetni, hogy mennyit mentünk. Egyszer kellett Zágrábig fizetni egy szakaszon 36 Kunát (kb. 1500 Ft) majd a Zadar felé vezető részen 106 Kunát. Nem volt olcsó. Biztos bevételi forrás a turizmusból. Rengeteg az alagút is, némelyik még épül, ott általában félórás dugó is kialakulhat, de túlélhető. Amikor már a partvidék felé közeledtünk, egyre magasabb hegyek állták utunkat, főleg itt voltak alagutak. Egyre jobban vártuk a tengert, mi gyerekek még sosem láttunk olyasmit azelőtt. Amikor átértünk a partvidéki hegyek másik oldalára, már lehetett látni néhány kékes foltot, és a lejtőn lefelé értékeltük a hajnali fáradozásunkat, ugyanis egész hosszan, kb. 10 kilométeren állt visszafelé a kocsisor (mégha a másik irányba is…) Út közben összefutottunk egy pihenőhelyen a Bessenyei családdal, úgyhogy onnantól velük mentünk, ők elől, mi (én vezettem) meg utánuk. Akkor vezettem először külföldön. Szerencsére volt egy elég részletes leírásunk, hogy hogyan kell megtalálni a szálláshelyünket. Igaz az csak valami szomszéd volt, de úgy hírlett, hogy mellette lesz a mi szállásunk is. Ez okozott egy kis galibát később.
Annyira jó volt átérni a budai oldalra, aztán beérni az utcánkba, jajj. Kb. másfél óra alatt mentem 15-20 km-t.
