Hochkar – Családi síelés – Andris @ Vimeo.
Zene: Tim Myers – Lucky Ones
Ez volt az utolsó napunk Hochkar/Göstling-ben. Reggelre ugyanúgy fájt a térdem, alig bírtam mozdítani, feltett szándékom volt, hogy aznap már nem fogok csúszni, inkább filmezek és fényképezek helyette. Aztán hamar megintam és felcsatoltam a deszkát, és óvatosan megpróbáltam csúszkálni és hamar belejöttem, nem is vette igénybe ez afajta mozgás annyira a térdemet. Nyugisan, majd lendületesebben egyre jobban belejöttem és ezzel telt a nap 3-ig. Örültem, hogy jól megtanultam a lesiklást mindkét élen kanyarogva, elértem a célomat, megtanultam snowboardozni. Ezen már csak fejleszteni kell, gyakorolni sokat. Csak hogy mikor, azt nem tudom… Sítábor valaki? 
Arról még nem beszéltem, hogy igazából ez részemről nem is sínapló, hanem snowboardnapló, mivel elhatároztam a síelés előtti napokban, hogy akkor én most megtanulok egy új dolgot, vagy a rövidléces sí lett volna, vagy a mindkétvégénél felkunkorodó akrobatasí vagy a hódeszka. Végül a legutóbbi került ki győztesen a három közül, úgyhogy béreltem az egyetem melletti sí és snowboard boltban (ami kölcsönző is) egy nem túl esztétikus, kék színű gorillából labirintusba áttűnő grafikát ábrázoló deszkát kötéssel valamint egy kék-ezüst színű, szintén nem túl szép bakancsot, ami azért kényelmesebb sokkal mint egy sícipő, normálisan lehet benne menni, nem merev. Mindösszesen 11.900 Forintomba került a bérlés egy hétre, ami még sokkal olcsóbb, mintha beruháztam volna egy szettbe, ami azért ennek jócskán a többszörösébe került volna.
Kíváncsian vártam az alkalmat, hogy kipróbálhassan végre a snowboardozást, és hogy kiderüljön, mennyire van tehetségem megtanulni, vagy inkább hagyjam a fenébe. A hochkar-i sípályákhoz egy 10 kilométeres meredek szerpentinen vezet fel az út, iszonyú szép a kilátás és ugyanakkor félelmetes mennyire meredekek a hegyek. Tiszta a levegő, alig volt ma felhő, süt a nap és meleg van. Méteres a hó.
Hochkar-on már jártam kb. 6-8 éve Ádámékkal, akkor még elég kicsi voltam, azelőtt is tudtam síelni, de akkor tanultam meg igazán. Rengeteg pálya, soksok felvonó, nem kellett gyalogolni, hanem minden idő a síelésé volt. Viszonylag kevés a nagyon lankás pálya, a kékekben is azért vannak pirosas szakaszok. Akkor is az úgynevezett bébipályán kezdtem tanulni, most sem tettem másképp, életemben nem álltam még snowboardon, azt sem tudtam, mit, hogy. Pár honlapon utánanéztem már előtte, hogy azért az alapokat hogyan és milyen sorrendben érdemes elsajátítani, azért az segített.
A bébipálya lett a kedvencem. Az első két lecsúszás inkább fenéken történt meg, méterenként elestem, összevissza szerencsétlenkedtem, biztos élvezet volt nézni. Persze a felvonóról álmodni sem mertem, úgyhogy gyalog kellett visszabattyognom a tetejére, ha újra csúszni akartam. Kb. 150 méteres volt ez a kicsi pálya. Apának volt ott egy ismerőse, aki snowboardozott korábban, ő bátorítgatott az elején. Harmadik lecsúszásra már kezdtem ráérezni a dolgokra, nem nyaltam el felállás után egyből, kicsit tudtam ereszkedni arccal előre a deszka döntögetésével, tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz. Könnyű megállni, könnyű elindulni.
Nagyon sokan mondták nekem, hogy a felvonó lesz a rémálmom, és hogy tanult snowboardozók létére még mindig utálnak csákányos vagy tányéros felvonóval felmenni, mert irtó nehéz. Ezzel szemben vagy én vagyok akkor csodagyerek, vagy hazudott nekem mindeinki, mert harmadik lecsúszás után – vesztenivalóm nincs – rámerészkedtem a tányérosra, és az első – kicsit rántós – méter után biztosan felvontattattam magam. Ennyi az egész, irtó egyszerű volt. Aki ezután rinyál nekem a felvonókról, azt kiröhögöm, 300 méter snowboardozás után simán felhúzattam magam gond nélkül.
Sok időt elvacakoltam azzal, hogy hogyan álljon a lában a deszkán, végül maradtam az alapbeállításnál: bal lábam 25-30 fokkal kifordítva és a jobb lábam 10 fokkal befordítva. A legelső forma ami ment az a falevél nevezetű volt, ami annyiból áll, hogy lejtőnek arccal vagy háttal jobbra-balra csúszkálás fordulás nélkül. Arra kell figyelni, hogy a deszka eleje ne akadjon meg, mert az vagy egy nagy hasraesés lesz vagy hátraesés. Amikor ez már biztonságosan ment, megpróbáltam egy irányban végigcsúszni fordulásokkal és 1-2 órán belül eljutottam egy olyan szintre, hogy egy lankás lejtőn már esés nélkül végigcsúsztam. Kezdett élvezhetővé válni, nem mintha eddig nem élveztem volna az új dolog tanulását. Párszor megpróbáltam gyorsabbra venni a figurát, egyszer egy lejtőnek háttal való kanyarkor nem tettem át a súlypontomat belülre és akkorát dobott rajtam a centrifugális erő, hogy nagyon hosszút estem hátra és nagyon megütöttem a bal csuklómat, azóta is nagyon fáj. Persze estem még gyönyörűeket, de ennyire egyik sem sikerült rosszul. Ha legközelebb megyek valahová, vinni fogok csuklóvédőt, fenékvédőt és térdvédőt. Nagyon sokat számít egy kezdőnek.
Pár óra után a Tomival meg a Balázzsal kcisit vadabb hóra merészkedtem, kapásból egy olyan piros pályára, aminek a végső szakasza elég hosszan egy fekete pályával volt közös. Úgyhogy bevetve az alapfigurámat szépen gyalulva a lejtőt leereszkedtem gyökkettővel. Aztán a legalső részről felvonóval felvitettük magunkat az egyik hegycsúcsra ahonnan egy kék pályán lecsúsztunk. Még meredek volt nekem a kék is, nem mertem sosem átfordulni, így itt is faleveleztem és visszamentem a bébipályára, jó az még gyakorolni. Gyakoroltam még a lecsúszásokat, összevissza forgást, úgyhogy egy idő után megint elmentem felvonóval egy kékpályára, ahol most már azért jobban ment a csúszás. Pár kört mentünk Apával, Tomival, Balázzsal, voltak bőven meredek szakaszok, de túléltem, a meredek részeken falevél, lankásabbakon óvaatos fordulásokkal rendes lecsúszás, még lankásabbakon vagányan csúszkálás minden irányban. Az egyik végén kicsit begyorsultam és megakadt valamben a lában ismét és mist előre repültem a levegőban vagy 2-3 métert és utána csúsztam még egy kicsit. Persze megint nem ez az egy volt az egyetlen esésem, csak ez volt emlékezetes a sok közül. Levezetésként még a végén visszametünk a kispályára és csúsztam magabiztosan néhányat.
Őszintén meg vagyok lepődve, hogy az első nap ilyen jól ment. Biztattak sokan, hogy azért majd hét végére majd tudok kicsit csúszkálni esés nélkül, talán már menni fog kicsit. Tomi is mondta, hogy osztálytársa kb. a sítábor végére tault meg ennyire snowboardozni, mint én most fél nap alatt. Azért ez örömmel tölt el, van esélyem megtanulni jól és meg is szeretnék.
A kabátom és a nadrágom tényleg nem ázott át, egy helyen belement szerintem sok hó az esésektől, holnap igyekszem elkerülni a nagy zúgásokat. Majd a kirándulás végén írok véleményt a ruhákról, hogy tényleg beváltak-e. Még átolvasok pár írást, miket próbáljak megtanulni holnap, hogyan fejlesszem rügyező tudásomat 
A vacsi tegnapi leves galuskával és wienerschnitzel (finom rántott hús) volt, desszertnek elég fura: barack és leve, arra vaníliafagyi, tejszínhab és csokifolyatás vagymi.
Már vacsora előtt is hulafáradt voltam, most is az vagyok, holnapra biztos izomlázam is lesz, a csuklóm fáj rendesen, majd igyekszem nem arra esni holnap.
Más valami? Nem jut eszembe több. Fénykép még nincs, mert nem töltöttem fel a gépet… Holnap majd lesz.
Úgy év elején kezdett körvonalazódni, hogy megint lesz egy közös nyaralás az összetartó családokkal, idén Bessenyeiékkel, Almayékkal és a Reinisch családdal. Az úticél Horvátország, Otok Vir azaz Vir Szigete. Én egész az indulásig nem vettem túl komolyan a dolgot, de azért az utolsó napokban én is ráébredtem, hogy tényleg megyünk és nem ártana kicsit készülődni az útra. Vettünk egy csomó búvárcuccot, pipákat meg békalábakat és szemüvegeket, nagyon fontos volt a gumicipő, mert mindenhol sziklás a tengerpart, bármibe bele lehet lépni.
Itt az elején szeretném megjegyezni, hogy képeket is feltettem, méghozzá az összeset. Itt található a galéria.
Július 19-én indultunk szombat hajnali fél egykor. Ez azért volt fontos, mert Horvátországban az a bevett üdülési szokás, hogy turnusonként szombattól szombatig töltenek ott időt a vendégek az üdülőhelyeken, és emiatt a szombati napokon nem lehet közlekedni az autópályán, mert beáll az egész pályán a dugó. Ezért egy fél nappal korábban indultunk, hogy megelőzzük a dugót, és szombat délelőttre odaérjünk. Apa kezdett a vezetéssel, én hamarosan el is aludtam, már fáradt voltam. A Balaton nyugati csücskénél ébredtem fel, ott tartottunk egy pihenőt, mert Apa aludt el, innentől én vezettem. A Határ előtt váltottunk megint, olyan reggel hat körül.
Mindenféle rémhír terjengett, hogy a horvátok nem engednek bevinni semmi élelmiszert, maximum egy személynek egynapi kaját, meg, hogy mindent jól átmotoznak belépéskor. Hát mindez annyiból állt, hogy elkérték az útleveleinket, visszaadták és mehettünk Isten hírével át a határon. Annyi csomagot vittünk amúgy, hogy 6 ülés mellett tetejéig volt csomagolva az autó és még egy óriási tetőcsomagtartót is megtöltöttünk. Illetve Anya. Aztán ránk fogta, hogy az a sok búvárcucc 
Három békatalp, szemüvegek, pipák, ennyi volt.
A horvátoknál jók az autópályák, nem lehet unni, mert szép nagyon a vidék, hegyes, dombos, érdekesek a színek, kicsit fakóbbak, mint ausztriában az alpoknál, de hasonlít picit arra a vidékre. Az autópálya nagyon drága. Amikor felhajtunk egy szakaszra, húzni kell egy kártyát, amit a lehajtónál megnéznek és az alapján kell fizetni, hogy mennyit mentünk. Egyszer kellett Zágrábig fizetni egy szakaszon 36 Kunát (kb. 1500 Ft) majd a Zadar felé vezető részen 106 Kunát. Nem volt olcsó. Biztos bevételi forrás a turizmusból. Rengeteg az alagút is, némelyik még épül, ott általában félórás dugó is kialakulhat, de túlélhető. Amikor már a partvidék felé közeledtünk, egyre magasabb hegyek állták utunkat, főleg itt voltak alagutak. Egyre jobban vártuk a tengert, mi gyerekek még sosem láttunk olyasmit azelőtt. Amikor átértünk a partvidéki hegyek másik oldalára, már lehetett látni néhány kékes foltot, és a lejtőn lefelé értékeltük a hajnali fáradozásunkat, ugyanis egész hosszan, kb. 10 kilométeren állt visszafelé a kocsisor (mégha a másik irányba is…) Út közben összefutottunk egy pihenőhelyen a Bessenyei családdal, úgyhogy onnantól velük mentünk, ők elől, mi (én vezettem) meg utánuk. Akkor vezettem először külföldön. Szerencsére volt egy elég részletes leírásunk, hogy hogyan kell megtalálni a szálláshelyünket. Igaz az csak valami szomszéd volt, de úgy hírlett, hogy mellette lesz a mi szállásunk is. Ez okozott egy kis galibát később.
